2015. március 26., csütörtök

Végtelen horizont - Prológus

A harmadik világháború sok mindent megváltoztatott. Legalábbis így mesélték. Anyám még kósza gondolat sem volt, akkoriban, mikor 2067-ben az első EMP bombák a földbe csapódtak, és kisütöttek minden létező elektromos rendszert. Repülők zuhantak le sorra, mint a halott madarak, városok sötétültek el, és kitört a teljes káosz.
Talán nem lett volna ekkora a baj, ha az országok nem döntenek úgy, hogy mind egyszerre vetnek be több instabil, kísérleti stádiumban lévő atombombát. Ez volt ez egyetlen dolog, melyben egyetértettek a történelemkönyvek: ez minden nemzet közös felelőssége volt.
Az első nagyobb pánikhullám elcsitulása után az emberek persze válaszokat követeltek. Nyilván egyik ország sem volt hajlandó kimondani, hogy ezt bizony elcsesztük, ehelyett azonban megpróbáltak extra gyorsan helyrehozni mindent, amit csak lehetett. Ami nem volt túl sok.
A szakértők nem tudták pontosan megjósolni, meddig lesz érezhető a robbanások hatása, de nem kecsegtettek túl sok jóval. Az optimistábbak nagyjából négyszáz évet, a pesszimistábbak akár egy évezredet is jósoltak.
Háromezer méteres magasság alatt semmiféle elektronikai berendezés nem működött, így a telefonok, számítógépek, tévék és hifik ideje lejárt. Az autók a garázsokban, a repülőgépek a hangárokban porosodtak, és egyetlen szállítási és kereskedelmi forrássá a tenger vált. Ez azonban hosszútávon nem volt képes minden igényt kielégíteni. A vízparti városoknak jól ment ugyan, de a többieknek hónapokat kellett várni egy-egy kereskedő karaván érkezéséig.
A légjárók ötlete először egy Timothy Bullen Sinclair nevű hajósnak jutott eszébe. Minden hasznavehetetlen fémszerkezetet szétkaptak, és óriási repülő léggömböket építettek belőlük. A szénnel és gőzzel működő légjárók kiküszöbölték a tengerparti városok monopóliumának problémáját, és Sinclair hamarosan arra is rájött, hogy a kritikus magasság elérése után az elektronikai műszerek is újra működésbe hozhatóak.
A légjárók automatikája a földön ugyan hasznavehetetlennek bizonyult, az égben viszont remekül működött a navigáció, a robotpilóta, és a rádiós kommunikáció is. Természetesen a fegyverek is fejlődtek. Az egyszerű szállítóhajók arzenálja jóval szegényesebbnek bizonyult, azonban a kalózok komolyabb tűzerővel rendelkeztek.
Az első lézerpisztolyt Baron Groome készítette, és a technika, mely kizárólag a levegőben volt alkalmazható, hamar elterjedt. A lézer ma már nem számított illegálisnak, minden légjáró legénysége rendelkezett vele, hiszen könnyebb volt, mint a hagyományos fegyver, és jóval messzebbre is hordott.
Hetvenhárom év telt el a nagy elsötétedés óta, és már senki sem emlegette a háború előtti időket. Szinte minden nagyvárosban akadtak légikikötők, melyek napi szinten nagyobb forgalmat bonyolítottak, mint a part menti kikötők egy hét alatt.  Az országok békeegyezménye, melyet alig tíz évvel a háború után megkötöttek, lehetővé tetette a kereskedelem zavartalan áramlását. Aki tehette, légjáróra szállt, hiszen messze ez volt a legjobb megélhetési forrás, még akkor is, ha olykor szembe kellett nézni a kalózokkal.
Természetesen a kalózkodás, mint olyan, bűncselekménynek számított, akárcsak a csempészés, vagy az emberkereskedelem, de alig lehetett hírt kapni olyan esetről, hogy lekapcsoltak volna egy kalózhajót. Akiket elfogtak, valószínűleg az élethez is túlságosan hülyék voltak, akiknek meg volt némi sütnivalójuk, tudták, hogyan ne bukjanak le.

Akárhogy is, a világunk újra felépítette önmagát, az élet sem nehezebb, sem könnyebb nem lett, mint a háború előtt. Mindössze megváltozott. A változás azonban olykor elkerülhetetlen. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése